A tüzes angyal két párhuzamos sorsot mutat egy geometrikus, fehér tüllökkel lezárt térben. Mennyire érzékeli a közönség jelenlétét az előadás alatt?
Egyáltalán nem látom a nézőket, és nincs is erre szükségem. Ha az előadás működni kezd, akkor úgyis teljesen megszűnik számomra a nézőtér, a színház: csak a szituációk, a mozdulatok maradnak igaziak, vagyis a darab valósága elnyeli a külvilágot. De nem mindig van ez így. A Katonában tavaly bemutatott Commedia dell’arte például kifejezetten a közönséggel való viszonyra épül. A nemrég elkészült Létramesék előadásain is élő kapcsolatban vagyunk a nézőkkel: hiába szólnak rá a gyerekekre az óvónénik, végig hangosan nevetnek, vagy felállnak táncolni; hihetetlen humorérzékük van – olyan lesz tőlük a színház hangulata, mintha egy középkori vásártéren lennénk. Tehát az adott darab műfaja, hangvétele dönti el, hogy milyen mértékben maradunk nyitottak a nézőtér felől érkező, pillanatnyi impulzusokra.
Három év után lép újra táncosként színpadra. Mi változott meg azóta?
Nem hiszem, hogy nagyobb ívű, döntő változásokról tudnék most számot adni, hiszen a változás folyamatos: ez a darab egy kicsit sötétebb, depresszívebb, de inkább hangulatról van itt szó, semmint világképről. Ugyanakkor valóban létezik egy tabu, amiről nem szokás beszélni: hogy egy nőt mennyire megvisel és elváltoztat a gyerekszülés. Újra fel kellett építenem magamat, hogy a testem ismét alkalmas legyen a színpadi munkára. Nyilván ez a küzdelem is benne van az alakításban. Maga a darab egy misztikus, ezerféleképpen interpretálható szövegen alapul, Brjuszov regényén, amellyel én először Bódy Gábor átiratában találkoztam évekkel ezelőtt. Vati Tamással, akivel a ciklus első két részét, az Xtabay-t és a Holtodiglant is együtt táncoltuk, most külön-külön dolgoztuk ki a két karakter saját létezését – és persze a közös pontokat is ezeknek a tükrében formáltuk.
Ami a háttérben futó videómontázsban is kifejeződik.
Az a jelenet, amelyben a két egészen pici gyerek – Vati Tamás lánya és az én fiam, Milán – boldog menyasszonyként és vőlegényként keni szét magán a tortát, fellazítja a darab szorongatóbb rétegeit: a folytatásról, a jövőről szól. A szimbolikus rétegekben azonban mindvégig jelen van a félelem, a magány és az elmúlás képe is.
Tehát visszafogottabbnak érzi ezt a darabot a korábbiaknál?
Nem, sőt színpadi kifejezésben így szülés után még bátrabb vagyok. Nem érzek határokat, illetve csak olyan határokat érzek, amelyeket az elvárások jelentenének. Mert függetlenül attól, hogy hány munka van a hátam mögött, amíg nincs saját színházam, mindig alkalmazkodnom kell ahhoz a közeghez, ahol éppen elkészül a mű, és ez egy idő után már elég nehéz. Szeretnék teljesen szabadon dolgozni, nagyon szeretném, ha lenne előbb-utóbb egy saját helyünk – egy színház vagy akár egy mozi. Egyelőre nincs ilyesmire lehetőségem, de a terv nagyon régóta megvan. Néha ugyan elcsendesedik bennem, de most éppen azt érzem, hogy nagyon kellene egy olyan hely, ahol senki nem szólhat bele, hogy mit csinálok. A mostani állapot folyamatos meghasonlással jár. Jó lenne olyan darabokat csinálni, amilyeneket én szeretnék. Persze így is azt csinálom; nem cenzúráz, nem utasítgat senki, inkább finom jelzésekről van szó – de ezek egy idő után már zavarják az embert.
Műfaji elvárások?
Műfaji és ízlésbeli elvárások. Az adott hely ízlése határozza meg, hogy egy mű végül miként szólal meg.
Nyilván az adott tér is befolyásolja a munkát.
Persze, maga a helyszín is nagyon erősen visszahat a darabra, de én ezt inkább élvezem. Amikor vendégjátékot vállalunk, külön izgalmat jelent, hogy az adott játéktér milyen lehetőségeket tár fel a kész műben. Mindig inkább bennünk, az emberekben keresendő a baj, nem a terekben.
|
