A tüzes angyal
Bozsik Yvette Társulat a Trafóban

Vati Tamás, Bozsik Yvette (fotó: Ilovszky Béla)

Sok Bozsik-koreográfia szólt már férfi-nő kapcsolatról, többek között a Xtabay és a Holtodiglan, amelyek folytatásaként A tüzes angyal lezárja a trilógiát. Milyenek ezek a koreográfiák? Világuk két részre bontható: a férfiére és a nőére, akiknek tekintete hol magukba, hol a másikra irányul. Férfi és nő egy húron pendül, csak más hangon, egyáltalán: a privát élet (én, te) élményei alkotják a talapzatot, amire minden más épül. Ha ez jól sikerül, akkor sok minden fér el rajta. Eddig jól sikerült, a koreográfus mérhetetlen mennyiségű képet, víziót és nyomasztó mennyiségű szereplehetőséget pakolt már ide, a kérdés csak az, hogy most vajon tovább gazdagodik-e a gyűjtemény, vagy közhelyek és ismétlődések helye lesz.

A tüzes angyal világa nem a szereplehetőségek látványos tömege felé tágult, nem a nemek egymástól lenyúlt technikái felé (sehol egy nemi identitászavar), nem a kultúrák vizuálisan sokszínű turmixa felé, és nem is az emberi életidőben utazik előre-hátra. A Xtabayhoz képest beszűkült a tér, a Holtodiglanhoz képest az idő. Vége a távolságokat kóstolgató ifjúságnak, férfi és nő létezése szinte kispolgári. Kockányi térbe szorulnak össze a színpad két oldalán. Vati Tamás kalodával a nyakán úgy pörög, hogy egyszerre néz ki keresztrefeszítettnek és szélmalomnak, a Bozsik Yvette-re záródó kalodával pedig rúzs, szőrtelenítés és férfiágyék-masszírozás jár. A mozaikokból leginkább a végletek hiányoznak: eufória, tragikum vagy eszement bohóckodás. Párban élni itt azt jelenti: szűk térben sodródni a közös élet lapos ár-apály hullámzásával, összenőni és szétzilálódni. Bozsik viccesen-bájosan használja saját haját ezekhez a jelenetekhez: ha arról akar képet nyújtani, milyen az eggyé válás, rácsomózza azt Vati kopasz fejére, de a hosszú fürtök kötőfékek is a férfi kezében, amellyel a nő viháncoló, csikós kedvű lényét zabolázza.

A kockák két egymással szimmetrikus folyosóban folytatódnak, amelyek egy udvart ölelnek körül, középen egy fa sziluettjével. Férfi és nő ezen a folyosón vagy a négyszögletű kis udvaron bolyong, ha kiszabadul kockacukornyi életteréből. Ilyenkor indul a belső utazás, a cél egy régóta divatos hely: a tudatalatti. A fa a tudás fája, és akkor a darab elején még meztelen páros az első emberpárt idézi, azt sugallva, hogy a saját életében, a saját tapasztalataival szembesülve mindenki „első”.

A titkos tudást a személyiség a saját, végtelennek tudott és tapasztalt tereibe visszavonulva keresi. Hol máshol keresné, hiszen a párkapcsolat lehatárol, a tér szűk, és a test börtön. A lélek ezzel szemben olyan, mint egy expander vagy egy Möbius-szalag. Bozsik ezt szemlélteti a legplasztikusabban: lenéz a transz mélyére, tükörben olvassa saját lelke meséit, fölötte kivetítve kötőféküket vesztett lovak nyargalásznak a vetítővásznon.

A cím, ha A tüzes angyal című regényhez akar bennünket utalni magyarázatért, talán kissé félrevezető. Brjuszov művében démonok, angyalok, inkvizíciós kínzások és okkult, misztikus szertartások szerepelnek, míg itt inkább csak a sámánok transza érhető tetten. A női főszereplő egzaltáltsága és mindentől szikrákat hányó agya kétségkívül eszünkbe juttathatja Bozsikot, ez a koreográfia azonban nem a misztikumról szól, hanem a lélek hatalmas tereiről, ahol a táncosok úgy röpködnek, mint a sólymok.

Vati és Bozsik végig feketében van, az előadás elején és végén pedig meztelen, a téma ezt kívánja. Az utolsó jelenet díszes (finnugor vagy szláv?) ruhája ennek az ellenpontja. Ebben a csodaszép ornátusban teszi a pár az előadás utolsó, legszebb mozdulatait, megmutatva férfi és nő közt az ideális összhangot és vágyott harmóniát: párhuzamosan siklanak korcsolyájukon a képzeletbeli jégen. Gyönyörű zárlat egy olyan előadás végén, amely a lélek végtelen sztyeppéiről és a hétköznapi élet szűk cellájáról szólt.

vissza a tartalomjegyzékhez