Csokonai Vitéz Mihály: Tempefői
Tatabányai Jászai Mari Színház

Menszátor Héresz Attila, Dióssi Gábor, Chován Gábor

Paseczki Zsolt szép díszletében négy balkézre álló, semmibe nyíló, sötét mustárszín ajtó képez hátfalat. A szimbolikus tér a magyar kultúra csata közbeni harcmezeje, egy kéziratlapokkal sűrűn teleszórt, vászonnal fedett, sekély völgy. Ha akarom, grófi szalon valahol Mucsán, ha akarom, korunkbeli albérlet a hetedik kerületben. Balra elöl párnával otthonosított heverő, rajta skótkockás utazó pléd adja a költői vackot, hová a világ – s főképp a hitelezők elől – búvik minden magyar poéta, mióta világ a világ, rendszerint sikertelenül. Pár szék s pár gonddal megválasztott kellék – boros és pálinkás üvegek meg poharak, pipák, gyúlékony papirosok, piros kisfazék, selyemhátú mellények, fehér ingek, s inkább reformkori, mint rokokó vonalakat idéző egyszerű ruhák adják a néznivalót. Jelmeztervező: Földi Andrea.

Méltányolandó az a törődés, amellyel Koltai M. Gábor és alkotótársa, a dramaturgi feladatokat ellátó Sediánszky Nóra fordult a mindenkori poétasággal járó küzdelmek és nyavalyák felé. Már az nem mindennapi, hogy az ő korosztályuk ilyen intenzíven meg akar érteni valamit, keres, kutat, talál, s mindezt olyan delikát bölcsész örömökkel kísérten hajtja végre, hogy a nézőben szétárad a megelégedés: van még műveltség hazai színházi alkotóműhelyekben is. Ez a filosz hadi készültség azonban idővel terhére lesz a vállalkozásnak. Koltai M. Gábor nem annyira a felkeltett érzetekre számít, inkább az azonnal célba érkező jelentésekre, a majdhogynem irányítószámmal ellátott üzenetekre van gondja.

A jeleneteket kezdő és záró dallamok világzenei hatásokat idéző fúvósai közt mintha a hajdani tárogatók csúfondáros emléke zengne. A nyitó pillanatokban rögtön előkerül egy Rubik-kocka, s ez szájbarágós időkijelölésnek számít.

A nehezen olvasható, hol vázlatossága, hol túlírtsága miatt még nehezebben játszható, töredékben maradt Csokonai-darab azonnal érthető bajokkal, tiszta indulatokkal bír. Tempefői nem bírja kifizetni kötetének nyomtatási költségeit a német Betrieger nyomdásznak (Poroszlai Gergő), aki üldözi, s később foglyul is ejti őt. Sem a maga javaival elfoglalt, nehézkes Fegyverneki gróf (akit itt valami oknál fogva a pitypang-alkatú Dióssi Gábor játszik), sem a gróf lányai körül sündörgő tökkelütött bárók, sem az egyház nem segít – Páter Köteles ferences szerzetes egyébként a tatabányai változatban nem is szerepel – a hajdúk által őrzött költő már akár be is vonulna a börtönbe. De a nagyobbik grófi leány drága kis pikszist küld saját birtokából, melyet Betrieger el is fogad a költségek megváltásaként. A pillanatnyi nyugalom után durva fordulat jő: a nyomdász észreveszi a grófi jelzést az ékszerszelencén, s föladja a grófnál Tempefőit mint tolvajt. Házkutatás, botrány, lövöldözések.

Hogy a régi eseményt a mostani alkotók saját ízlésük szerint meséljék el, egyéb Csokonai-művek részleteivel, máshol beszerzett és saját szövegekkel gazdagították és nehezítették az alapművet. Besétáltak a Tempefői-létbe egy zseblámpával, megnézték és kielemezték azt irodalomtörténetileg, s – nagyon helyesen – a maguk életvezetési és erkölcsi problémáit próbálták annak segítségével meghatározni s elmondani. De az átdolgozás művelete során az eredeti cselekményében föllelhető szándékok zsinórját szétfoszló szösszé kalapálták, s darabírás címén jelentősen összekócolták, elgyöngítve ezzel minden motívumot. A mai világunkat illető undor és megvetés szépen csöpög az egész játékból. Ehhez a letargikus minősítő akcióhoz használódott föl és használódott el Csokonai Tempefői-története úgy, hogy az abban valaha meglévő tartásnak és nemességnek nyoma sem maradt.

Tempefői (Menszátor Héresz Attila) itt egy nőket pénzért nyaggató, fekete alsónadrágban és nagykabátban mászkáló poshatag poéta, akinek még tekintete sincs, nemhogy valamelyes nézete a világról. Múzsait, a barátját (Janicsek Péter), aki fizető munkát hozna – ez új motívum az átdolgozásban! – megvetően utasítja el, ő nem adja el magát (ha már a gyűlölt gazdagok nem adnak semmit, fizessenek inkább a nők). A legrosszabb pillanatokban idézget okos szövegeket, iszik és jövendöl, mártírkodik, de nem tudni, mire fel. Becsszóra el kell hinnünk, hogy zsenivel van dolgunk. Átsejlik ezen a szerepen a Koltai M. Gábor hajdani vizsgarendezésének, a Füst Milán-egyfelvonásosnak ugyancsak Menszátor által játszott, lázadó figurája. Csokonai valóban zseni volt. Akit itt látunk, az hitelbe él, s nem tudjuk, mi van abban a kinyomtatott kötetben. Nincs tudniillik olyan jelzés, amely megerősítene bennünket abban, hogy itt tehetséggel állunk szemben. Ez persze az alkotókról szóló művek örök problémája is, hogy beszélünk a nagyszerűségükről, de közben nem hagyjuk őket magukat szóhoz jutni.

A színésztársak tisztességgel és találékony alkalmazkodással szálltak be az akcióba. Chován Gábor, Szabó Zola mint gavallérok és mint házi őrizetet tartó hajdúk egyaránt szép munkát végeznek. Zborovszky Andrea és Moldvai Kiss Andrea játsszák a grófi leányokat, az átdolgozásban mindkettőjükért (illetve mindkettőjük pénzéért) eped a költő. A nők szépek és finomak, mint a porcelánbögrére festett hajdani képek, s mégis normálisak és élettel teliek. Az aktualitások azonban – a hajdani kopómániák és külföldi módik fölcserélése jelenkori feng shui-őrülettel és házépítő, kert-terveztető újgazdag elszántsággal – foltszerűen tapadnak az alapanyagon. Arany, Ady, József Attila, Pilinszky és Zalán Tibor emlegetése pálinkáspoharak kihörpölése közben az alkotói magán-játék szintjén marad. Szuszmir, a fekete képű kályhafűtő népi horrortól átitatott „ijjegető” meséjét Honti György vezeti elő, a rendezői koncepció szerint – mely láthatóan egy freudista ihletésű tanulmányra támaszkodik – oda-odasandítva az érdeklődő grófi csemete birsalma-fenekére. Az előadásban megjelenő erotikus utalások inkább orvosi könyvek illusztrációit és pirulva csodálkozó szakdolgozatok lábjegyzeteit idézik, nem a társai által Cimbalomnak becézett, s mindig a társaság középpontjában álló Csokonai pajzánságát és életszeretetét.

Sok munka és sok okosság van ebben a nyűglődő játékban – ritmus, humor és könnyedség hiányzik hozzá. Az is csoda, hogy ilyen ellenszereposztásban, ilyen csukott alkatú főszereplővel ennyit tud mozdulni a játék. A megnyilvánuló erő így is minden esetben a színészeknek köszönhető. Kiemelkedő alakítás Janicsek Péter Múzsaija. Érdekes, hogy miközben az első pillanatokban szinte bosszant az a penetráns jelenlét, amivel beállít, később elvarázsol az a pofátlan figyelem s az a mindig kéznél lévő kis keserűség, amivel a világot követi. Olyan eleven, olyan zsigerből okos és életrevaló, hogy vigasztalódik a szem, ha ránéz. Ha nem is Csokonait, de Petőfit talán hamarosan eljátszhatná. S minél előbb, míg a kora ezt megengedi. Még megengedi.

vissza a tartalomjegyzékhez