Barta Lajos: Szerelem
Tatabányai Jászai Mari Színház

Tóth Ildikó, Varga Zoltán (fotó: Ilovszky Béla)

A Szerelem, úgy látszik, vulkánfíberből van; egyszerű, de időtálló, sokat kibír és csaknem minden belefér. A cselekmény önmagában nem olyan halálosan szövevényes, mint azt a darab három felvonásnyi hossza sugallná; a három vidéki polgárlány az unalomnál jobban csak a boldogtalanságtól retteg, ezért kétségbeesetten kapkodnak a férfiak után, ami rendre egyre balabbul üt ki – de végül minden jóra fordul, bár ez leginkább a vak véletlen műve, és semmiképpen sem a dolgok belső logikájából következik. A Vidám Színpad és a tatabányai Jászai Mari Színház közös produkciójának legfontosabb jellemzője a kiváló szereposztás és a színházi ügyekben már-már tévedhetetlennek tűnő Novák Eszter–Kárpáti Péter páros közreműködése. Hibát csakugyan aligha lehet találni az előadásban: azonnal látszik rajta, hogy nem csak arra a húsz estére tervezték, amelyen a Jászai közönsége nézi, de már ott lapul benne az őszi pesti bemutató várakozása is.

A Szerelem díszletét Zeke Edit tervezte; a kissé öreges, de még nem szétesett, verandás vidéki rezidencia jól át tudja adni az unalom és a megnyugtató, mesterkéletlen otthonosság érzetét. A vastraverzek azért itt-ott már kilógnak, a szalon falán át lehet látni a zongoraszobába, ahol rendszerint az intim szerelmi klimpírozások és a magány legkeserűbb zokogásai esnek meg. Ez egyúttal hajszálpontosan kifejezi a dráma alapproblémáját is: a magány e házban éppen annyira illúzió, mint a boldogság: se a vénlánnyá szépült Nellinek, se az elhagyott szerető Lujzának nincs hova bújnia szégyene elől, és nem vigasztalja őket, ha anyjuk, a nagymamaságról lassacskán lemondó Szalay néni – jobb híján – szelíd megértéssel hagyja őket őrlődni az ajtókon túl. A papa, Szalay bácsi túl sokáig állt készen a derék vejek fogadására: ereje fogytán már csak vaktában szurkál ide-oda a látszat kedvéért, mintha nem is lenne neki édesmindegy, miként oldódik meg a lányok férjkeresési mizériája. Hetey László pár éve volt már Szalay papa Nyíregyházán, úgyhogy a szerepet mostanra tökélyre fejlesztette.

Lehet, hogy Csomós Mari kedves, ártatlan vidéki asszonyt szeretett volna játszani Szalayné szerepében, de végül mégsem ez történik. Mert alakításán átsugárzik az is, amit az igazi Szalay nénin valószínűleg sosem láthatnánk: a csibebecsinált-gyártó háziasszony kedélyén túl néha felvillan valami kislányos zavartság is. A mama ugyanis nagyon hamar férjhez ment, és most fogalma sincsen, milyen tanácsot adhatna szegény, pártában maradt lányainak. Tehát Csomós Mari, ha akarná, egy szemöldökvonásával felülírhatná az egész előadást, és annak abszolút főszereplőjévé válhatna – mégis inkább hagyja, hogy a figyelem középpontjában a három lány maradjon. Böske leányuk (Gidró Katalin) szeles, kacér, érzéki bakfis. Lujza leányuk a darab legtöbb klisével terhelt figurája. Kovács Vanda játéka viszont csodát tesz a nem túl jó szereppel, az ő előadásában a nagyvárosi karrierre készülő költőbe szerelmes, majd durván megcsalt széplélek nem válik közhelyessé; izgalmas, eredeti, bár nem túl talányos személyiséget mutat. A harmadik leány, Nelli szerepét Tóth Ildikó kapta. Öröm nézni. Egyidejűleg tud lenni kócos és jólfésült, féltékeny és könnyelmű, rámenős és tartózkodó, szilárd és széthullott, szerelmes és számító. Évődése az élhetetlen Komoróczyval (Varga Zoltán) egy fekete lepedős franciaágyig vezet, amely mellett egy bizonyos Kocsárd temetkezési vállalkozót (Magyar Attila) is találunk, aki a táskájából megállíthatatlanul kiugráló fekete lufik sűrűjében finoman alkudozik a sápadt adótiszttel az esetleges temetés költségeiről. Nelli visszatértével azonban hamar kiderül, hogy a fekete tafotapaplan fonákja nem más, mint tavaszi virágtól hímes mező, és ezen a váratlanul kedvezőre fordult terepen a deus ex machina elvén egymásba esett hivatalnok és szüfrazsett azonmód pikniket is rendez.

vissza a tartalomjegyzékhez