Szép Ernő: Patika
Pécsi Nemzeti Színház, Kamaraszínház

Mészáros Sára, Köles Ferenc (fotó: Ilovszky Béla)

Régen voltam úgy színházban, hogy a színpadon nem színészeket láttam, hanem a darab figuráit. Hogy az alakításokból elsőrendűen nem a – jobb előadásokra is gyakorta jellemző – halvány eltartás sugárzott színész és szerep között: ez itt a figura, ez meg itt én vagyok. Hogy nem kapok kötelezően valamit a színész nyilvánossá tett civil énjéből. Legföljebb annyit, amennyi az adott szituációban feltétlen rám tartozik. A legendás kaposvári Ascher-rendezés lehetett ilyen 1972-ből. Vagy még ilyenebb. Szép Ernő Patikájának Pestről érkezett segédje a várva-várt kisasszonyos, szűzleány illatú, valcertől pihegő, fűzős-pántlikás táncforgatag helyett egy igazán férfias játékba csöppen bele. A laposladányi elit amolyan kártyás, fölhorgadós, verekedős, két üveg bort egyszerre benyomós, majd pálinkával leöblítős, egymás nyakába borulós, hányós, böfögős, bűrkabátos úri murijába a helyi kaszinó (casino) lepukkant, szétmállott, elmulatott kulisszái közé. Harmadik évezred eleji lealázott környezet, előbalkáni zrí. Közben meg enyhén csehovos is. De ne tévedjünk. Semmi köze – például – Zsámbéki Gábor Katona József színházi Revizorának taszítóan lenyúzott világához a nyolcvanas évekből. Sokkal inkább egyfajta otthonosságot sugall, azt is mondhatnám, van benne valami nosztalgikus, ahogy a csehovi léptékű érzelmi elsivárosodás az idők során nosztalgikussá szelídült. Vagyis: van benne élet. Ha mégoly ócska, ellehetetlenült, reflektálatlan is.

(Szép-lélek)

Egy férfiközpontú, agresszív társadalom állhatatosan illúziókergető ifjú emberében találja meg rezonőrjét a „széplelkű” Szép Ernő. Köles Ferenc patikussegédje nem naiv, csak naivnak látszik. Őszintén és erősen hiszi, hogy járnak neki a saját illúziói. Közben meg óriási átváltozóművész. Nem manipulál, nem hazudik, csak éppen képes a más és más szituációkban más és más arcát mutatni. Az előadást rendező Béres Attila összetett gondolkodását jelzi, hogy főszereplőjét finom és árnyalt jellemváltozáson vezeti végig. Köles az első fölvonásban a visszahúzódó, finoman meghunyászkodó, a másodikban a maga szelíd lényét agresszíven érvényesítő, a harmadikban pedig már a férfias társadalomnak magát férfiasan megadó Balogh Kálmánt mutatja. A zsigeri ösztönt, amely képes a szerelem mindent elsöprő energiáit megőrizni. Függetlenül attól, hogy éppen ki a tárgya. A patikusné, álmai királynője, Carmenje, Lédája, vagy épp a cselédlány maga. Stubendek Katalin környezetébe jól belesimuló patikusnéja hasonlóan kifinomult színészi munka. Alkalom adtán nem rest a figura legrejtettebb érzelmeiről is tudósítani.

(mulattak még)

A pécsi előadás első fölvonása remekül mutatja, milyenek vagyunk mi. Ütjük egymást, vágjuk, alázzuk, de jól tudunk mulatni, „állatian” jól. A mulatók közül bárkit kiemelhetnék. A teljesség igénye nélkül legyen itt Füsti Molnár Éva postamesternéje, aki – „mindenütt jó, de legjobb másutt” alapon – ellentétben a patikussegéddel faluról Pestre vágyik. Meg Lipics Zsolt tipikusan roncsolt jellemű patikusa, vagy Vidákovics Szláven jegyzője, aki egészen minimális szöveggel is képes a fölvonás egyik főszereplőjévé válni. Egyszóval az előadás jó. Az élet – a színház helyzetjelentése szerint – jóindulattal is csak közepes.

vissza a tartalomjegyzékhez