Heltai Jenő: Édes teher
Budaörsi Játékszín

Csala Zsuzsa, Straub Dezső

Volt egy világ, a Vidám Színpad nagyszerű bohózatokat játszott, a Televízió felvette (mert akkor még csak egy volt), s a néző a tévékészülék előtt nagyszerűen szórakozott Mikón, Gálvölgyin meg Csala Zsuzsán, néha Nyertes Zsuzsa is beugrott egy-egy csacska feleség néhány mondatos szerepére. Volt egy világ, amikor ez jól ment. Manapság egy-egy Önök kérték erejéig még elmerenghetünk ezen a világon, de ezek az idők elmúltak, szinte nyomtalanul.

Ennek egyik bizonyítéka lehet a Budaörsi Játékszín Édes teher című előadása. Sajnos le kell szögeznünk: Heltai Jenő sem volt mindig formában, mindenesetre az Édes teher írásakor bizonyosan nem. Merthogy a darab alapötlete – mármint hogy egy férfi férjhez akarja adni saját feleségét – jó, csak nem feltétlenül elég egy három felvonásos vígjátékhoz. Főleg, ha a szereplők nincsenek folyamatosan helyzetbe hozva.

Budaörsön a rendező, Koncz Gábor az egyenetlenségeket elkendőzendő megkérte Zsolnai Pétert, írjon sanzonokat, amelyeket a darabba beépítenek. Heltai darabját Szombathy Gyula írta színpadra, az eredmény pedig valamiféle hibrid: lapos párbeszédek és briliáns anekdoták elegye, ahol nem lehet tudni, hogy az előbbi vagy az utóbbi éri majd a nézőt a következő pillanatban. Vagy esetleg egy ügyetlen prozódiájú, szélsebes dal, amely ráadásul stílusidegen is. A második felvonás nyitánya például leginkább egy rosszabb Zámbó Jimmy-számra hajaz…

Az előadás egyébként úgy kezdődik, mint afféle régi kabaréban: a kéttagú zenekar (pianínó és dob) tagjai elhelyezkednek a színpad előtt, a függöny felgördül, s láthatunk egy különösen ronda díszletet (tervezte: Urbanek Attila). Mintha paravánok sorát díszítették volna fel valami műselyem tapétával. A látvány koronája az az öt darab festmény, amelyekhez hasonlót a kínai boltokban lehet kapni, ezek közül kettő virágcsokrot, három pedig vízesést ábrázol (naplementével vagy anélkül). Nos, a budaörsi előadásban ebben a környezetben él Kékes Tamás és felesége, Lenke.

Most merenghetnék azon, hogy Nyertes Zsuzsa már nem az a fiatal fruska, akit játszatnak vele, de felesleges lenne. Nyilván ő is tisztában van ezzel, hiszen folyamatosan látjuk rajta, hogy nem tud mit kezdeni az eladósorba került feleség szerepkörével. Meditálhatnék azon is, hogy miért feszeng Trokán Péter a bohém dalszöveg-író szerepében. Gregor Bernadett búgó Karády-imitációjáról már nem is beszélve. Meg aztán itt van Sörös Sándor is, aki nem azért komikus, mert a szerepköre az, hanem azért, mert Pákh Olivérként önmaga paródiája. Írhatnék arról is, hogy egy zenés darabnál minimális követelmény, hogy a színész legalább a tempót tudja tartani, ha már énekelni nem tud. Vagy hogy tanulja meg a szöveget. És nemcsak a dalszöveget, hanem a prózát is. Hogy ne halljam a súgót, aki kiabálni kénytelen. Hogy ne süljön be az előadás hosszú másodpercekre, mert valaki nem mondott végszót, a másik pedig végszó híján nem bírja folytatni.

Ketten azért teljesítik a szintet: Csala Zsuzsa kisujjból rázza ki a mama-szerepet, Straub Dezső pedig mindent kihoz a nyámnyila unokaöcsből, amit két jelenet alatt lehetséges. Ezzel együtt a három órásra duzzasztott este végén már csak azon gondolkodom: miért kell nekem a harmadik sorból a ruhán keresztül látnom, hogy Gregor Bernadett fehér csipketangát hord?

vissza a tartalomjegyzékhez