Pjotr Iljics Csajkovszkij: Anyegin
Miskolci Nemzeti Színház

Tóth Adrienn, Káldi Kiss András

… de csak mondani. Nézni nagyon jó. Csak hát egysíkú az ember, mindig ugyanazt ismételgeti: Kovalik Balázs megint szépet rendezett, vagyis több mint szépet, mert a miskolci Anyegin-előadás nagyban és kicsiben, részleteiben és egészében, ötleteivel és tisztaságával a csúcsra szaladt. Ha mindenre illik mondani példát: „kicsiben” a párbajjelenet során Lenszkij benyúl Anyegin kabátjának belső zsebébe, és ő adja a pisztolyt Anyegin kezébe. Lenszkijnél nincs fegyver, úgy párbajoznak. És hát nem pontosan erről van szó? Variáció öngyilkosságra. Vagy nem Lenszkij tört úgy össze az ária szerint, hogy már csak a nyugvó napot tudja áldani? Elképzelhető lenne olyan folytatása a cselekménynek, amely szerint kibékülnek, vagy Lenszkij sebesíti meg Anyegint? Ugye, hogy nem. Akkor minek vacakolni?

„Nagyban” pedig ott az egész előadás. A díszletelemekkel való takarékosság, a nézői figyelem vezetése, vagy az utolsó jelenet, amikor Anyegin és Tatjana egy üvegfal két oldalán beszélgetnek egymással. Egyszerre van benne a jelenetben a közellét és az elérhetetlenség, a gyónó és a gyóntató. Aztán Anyegin áttöri az üvegfal egyik kazettáját, Tatjana pedig kinyitja az ajtót, vallomásra vallomás a válasz, a vallomások után pedig úgy szokás, hogy összeölelkezik a pár. A színpadot elönti valami furcsa, természetellenes fény, hogy aláhúzza a pillanat kivételességét, és hogy jelezze: ebben a történetben nem ez a normális állapot. Attól, hogy két ember szereti egymást, még semmi okuk nincs arra, hogy boldogok legyenek. És akkor ott van még a darab zenekari bevezetőjében a színpad fölött ellengő üres hinta. Nem sok, nem sok, de jelzi, hogy a gyermekkornak vége. És az utolsó jelenetben a résen lévő néző látja, hogy megint el fog lengeni a hinta. Ó, rendező, mondja magában, de nagyon ragaszkodsz a mondanivalódhoz. Csak hát nem kell okosabbnak lenni Kovalik Balázsnál. Nem hinta leng el az utolsó pillanatban, hanem egy óriási reflektor, szinte lekuglizza Anyegint, és aztán a földön fekvő felesleges ember arcába világít nagy lengedezésében. A fény, a színházi isten végzett a főhőssel. Mehetünk haza.

Ha ez az előadás Salzburgban kerül színre, akkor róla zengedezne a világsajtó. Így viszont megmarad miskolci ügynek, és világsztár operisták diadalmenete helyett elég kevéssé ragyog az énekesgárda. Mindenesetre a címszereplő Káldi Kiss András hozza a hazai első osztály színvonalát, és színpadilag is tisztázza magát. Lehet, hogy nem ösztönös színész, de ha elmagyarázzák neki, hogy mit kell csinálnia és miért, akkor nem dobja le őt hátáról a deszka. A Tatjanát éneklő Tóth Adrienn egy kicsit kevés, a Lenszkijt éneklő Urbán-Nagy Róbert viszont sok, legalábbis ami a hamisságot illeti. Az Olga szerepét játszó Simon Krisztina teljesítményét nem ennyire könnyű megítélni, tekintve, hogy alig hallatszott belőle valami. Másfél felvonáson át sötét ellenszenvvel figyeltem a karmestert, Bartal Lászlót, aki a rettenetes csellószólókat, a zenekari löttyedtséget behunyt szemmel és fáradt ütemezéssel vette tudomásul. Aztán jött a Triquet-kuplé egy ritmuszavaros tenorocska előadásában, és azt mondja az ember, hogy talán erre tartalékolt szegény ember. Mert ezt az énekesi zűrzavart infarktus nélkül lekísérni nem lehetett könnyű.

vissza a tartalomjegyzékhez