Maurice Maeterlinck: Pelléas és Mélisande
Bárka Színház

(fotó: Ilovszky Béla)

Kicsit neheztelek most Lackfi Jánosra. Nem volt neki elég, hogy meggyőzően átültette magyarra a darabot: a kötethez írt kitűnő utószavában olyan pontos leírását adta Maeterlinck színházának, amelyben a Bárka Színház friss bemutatója után fáradságos munkával megalkotott fogalmi rendszeremnek fatális módon minden fontos eleme szerepel. Így aztán nem marad más hátra, mint hogy egyszerűen a kulcsszavak kipipálására szorítkozzam.

Szimbolizmus. Alighanem a legnagyobb erénye Balázs Zoltán rendezésének, hogy jól rekonstruálta a ma már bízvást muzeálisnak nevezhető irodalmi irányzat célkitűzéseit. Komolyan vette, hogy a történetek banalitásának helyébe a mélyebb tartalmak metafizikáját kell állítani. Ennek megfelelően nem engedi a szerelem és halál témájára született színházi kísérletet szentimentális melodrámává szétfolyni; szikár és végtelenül pontos játékot szervez. Mintha egy kortárs színháztudományi tankönyvet olvasnánk – jeleket látunk a színpadon, amelyeknek többnyire még jelentésük is van, sőt tagadhatatlanul jelrendszerré állnak össze. Gondosan és ízléssel bánnak itt a jelekkel: ha a halál tavához mennek, élesen kimetszett fénysávok jelölik ki az utat; ha a sztori szerint szakadékba kell bámulni, akkor egymásba kapaszkodva felfelé merednek. Ha a mostohafiú nem akar új anyja ellen vallani, akkor a szöveg szerinti keze helyett a mindvégig szimbolikusan forgatott üveglapját tömi a szájába. A szereplők közti viszonyok térbeli metaforáinak megfogalmazására ideális lehetőséget ad a három szintes, görög kolostort idéző vizuális (díszlet és jelmez: Gombár Judit) háttér, amely a belőle fakadó akusztikussal (zene: Faragó Béla, ütőhangszerek: Mogyoró Kornél) együtt tökéletes atmoszférát teremt. Az eredeti mű cserfes szolgálólányainak három méltóságteljes basszusra (Cseh Antal, Gábor Géza, Hámori Szabolcs) cserélése meghatározó gesztus.

Marionett. Az oszlopsorok között mintha bolyongó lelkek rónák örök kerengőiket. Nincs értelme alakításokról beszélni: ebben a színházban a színész is csak egy jel, akinek szerepe arra korlátozódik, hogy testét-lelkét kölcsönzi a színpadi jelentésformáláshoz. Csak odaadásról lehet beszélni, elismerésre méltó alázatról, ahogyan a játszók maximális koncentráltsággal és kifejezőerővel dolgozzák végig a szünet nélküli másfél órát. A legnagyobb teher a végzetes szerelmi háromszög tagjainak – Kálid Artúr (Pelléas), Seress Zoltán (Golaud) és Varga Gabriella (Mélisande) – vállán nyugszik. Mozdulataik kiérleltek (koreográfia: Vati Tamás), ritka érintéseik jelentősek. Paradox módon csak ott „hibáznak”, amikor egy-egy rövid pillanat erejéig színészként viselkednek, megfeledkezve a szócső-jelenlét követelményeiről.

Sors. A jelek ugyanis egy valamire nem képesek: életre kelni. S így a fizikai találkozások művészete az absztrakciónak olyan szintjére emelkedik, amely már inkább filozófia, mint színház. Tudatos határátlépés ez, amit a keretként szolgáló eredeti, egyszersmind az eredetivel kongeniális gondolat is felerősít: a szerelmesek szerepcseréi (Mélisande alteregója: Fátyol Kamilla) révén az egyszeri pusztulás-történetet egy végtelenített halálmítosz örökérvényűségére emeli. Így záródik be a dekadencia köre: alapanyag és színházi nyelv egyaránt a léttől megcsömörlött, fél lábbal már a semmibe átlépő elme mesterséges életben tartásának tünetei. Steril, fehérköpenyes művészet ez, amely a létezés titkait szemkápráztató színű és formájú lombikokban kívánja desztillálni.

Balázs Zoltán előadása tehát jelesre vizsgázik a választott anyagból. Már csak az a kérdés, hogy mekkora az irodalomprofesszorok aránya a nézőtéren. Az udvarias premiertapsból ítélve: nem nagy.

vissza a tartalomjegyzékhez