Inspiráció – kísérletezők estje
Trafó Kortárs Művészetek Háza

az előadás színlapja

Az Inspiráció nagyjából egy évtizede működő fóruma a fiatal koreográfusok bemutatkozásának. A pályázati kiírás szerint olyan új, kísérletező alkotók kapnak itt egy szakmai zsűri előválogatása után megmutatkozási lehetőséget, akik valamilyen formanyelvi, technikai vagy gondolati szempontból újat, eddig még nem látottat valósítanának meg a táncszínpadon. Ám ha komolyan vesszük a pályázati feltételeket, máris problematikusnak mutatkozik a 2005-ös Inspiráció-est. A négy produkció közül vegytisztán csak az első felelt meg a kiírásnak, hiszen két másik koreográfia már a Szólótánc Fesztiválon is szerepelt, a negyedik darab pedig csak meghívottként volt jelen.

Juhász András nem a tánc világából érkezett, egyik nagy erénye éppen ebből is származhatott. Rész-m című darabjával valóban kortárs és kísérletező, bár több tekintetben problematikus nyitánya az estének. A konvencionális nézőtérnek nagyjából a felét lezárták, így a közönség kevésbé fürge része a színpad fekete fóliával borított részén kellett, hogy üljön, álljon, szorongjon egy hatalmas vászon előtt. A három részre osztott képmezőn fent egy-egy szem, középen, illetve alul egy húsos ajak s egy nem teljesen értelmezhető mozgás jelenik meg. Egy idő után azonban „összeáll a kép”, hiszen belép a táncos (Szász Dániel ), a rá felszerelt kamera adja az alsó két képet. Ám hiába szorongtunk elszántan a manézsban, különösebben mégsem tudtunk bevonódni a produkcióba. Holott a felvezetésben többször említették, hogy az előadás során szerepe lesz a közönség aktív részvételének. Ebből azonban semmi sem valósult meg. Figyelemmel követjük a táncos mozgását két és három dimenzióban, látjuk a zenészeket (Imre László , Bátki Viktor ) hasonló kiterjedésekben, tűnődhetünk a filozofikus tartalmakat sejtető cím jelentéséről, ám az ötlet sajnos nem bontakozik ki koherens produkcióvá.

Haraszti Adrienn Persona című szólója szép és esztétikus, ám formabontónak, kísérletezőnek, eddig-még-nem-látottnak nem nagyon lehetne nevezni. Már csak azért sem, mert az a meg-, fel-, el-, vagy kiszabadulás, amelyet a ruhától, a spicc-cipőtől, a külsődleges formáktól való menekülés jelent, déjavu-élményként hat. Mozgásanyagának voltak eredeti és szép megoldásai, ám ezek csak részletek, a nagy egész mégis közelebb áll a konvencionális darabokhoz, mint az újító szellemhez. Hasonló a helyzet Nagy Csilla Blű című, különleges mozgásvilágú, sok finom rezdüléssel teli szólójával. A táncos egyedüli kelléke és „partnere” egy kis asztali lámpa: ennek használatáról az az érzése támad az embernek, hogy itt valami mély jelentést kellene dekódolni. Ám ez nem artikulálódik tisztán, ezért inkább zavart kelt.

Az este legszebb darabja Molnár Csaba Azúr ja volt. Ez nem (sem) az Inspirációra készült, hanem meghívott koreográfiaként szerepelt a műsorban. A Budapest Tánciskola fiatal, végzős növendéke nagyon világos, jó értelemben véve esztétikus munkát állított színpadra. A dísztelen, világos térben végighúzódó két párhuzamos fénysáv ugyanúgy nem találkozik, ahogy a két táncos (Horváth Andrea , Molnár Csaba ) sem érinti meg egymást. A teret a tánc nagyon kreatívan és sokféle felosztásban, kompozícióban használja, a táncosok magabiztos és tiszta technikai tudására építve. Jó élmény volt a szemnek, s olyan szempontból valóban újító, hogy ennyire tiszta produkciót ritkán látni a kortárs magyar táncszínpadokon.

A „plusz egy” produkció pedig Ladjánszki Mártáé volt, aki konferansziéként töltötte ki az üresjáratokat az igen rövid darabok között. Nehéz feladat ez, az improvizáció és a megtervezettség határán. A második estén Ladjánszki közvetlennek, természetesnek, (ön)ironikusnak tűnt, meggyőző magabiztossággal uralta a terepet. A szakma belterjességére vonatkozó megjegyzései azonban kissé ellentmondásossá tették-tehették a hazai kortárs tánc helyzetének megítélését a közönségben, ahogy az egész este valamilyen zavart, ambivalens hiányérzetet hagyott maga után.

vissza a tartalomjegyzékhez