Isten éltessen, Hedvig Ekdal!
H. U .D. I. Társulat a Trafóban

az előadás színlapja

Alighanem jól lehet érvelni amellett, hogy A vadkacsa ma, egy az egyben játszva nem tudná elérni a kívánt hatást. Ám ha az eredeti felboncolása mellett döntünk, óhatatlanul választ kell adnunk arra a kellemetlen kérdésre is, hogy mit teszünk a jól kidolgozott hatásmechanizmus helyébe.

Hudi László rendező és Imre Zoltán dramaturg előadása ott kezdődik, ahol Ibsen drámájának vége van. A Hedvig tiszteletére rendezett halotti torra invitálnak bennünket, ott ülünk a szereplőkkel együtt a terített asztal körül. A halott megidézése helyett azonban mindenki önmagáról kezd beszélni, a saját életét szeretné nyilvánosan igazolni.

Ezekkel a furcsa tósztokkal indul az előadás, és ebből a formából nem is igen bír kimozdulni. Monológ követ monológot, így gyorsan kiszámíthatóvá válik a produkció. (Az egyetlen izgalmas kivétel az a duett, amelyben az öreg Werle első feleségéről szóló elbeszélése rámontírozódik Gina Werléről szóló meséjére, az pedig egy nyílt színi erőszaktételre – más kérdés, hogy ennek meg az ízlésességéről lehetne vitatkozni.)

Ráadásul a szövegek többsége a drámából már ismert tényekre támaszkodik, ezért kevés meglepetést tartogat. De ott sem járunk jól, ahol az alkotók radikálisan hozzányúltak a figurákhoz: Rellingből egy kiábrándult Csebutikint, Berthából meg Ginából egy akarnok, illetve egy sértődött Natasát, Gregersből egy üresfejű Kuligint fabrikálva. Ebben a koncepcióban minden szereplő ellenszenves, mindegyik csak önmaga, a saját vélt vagy valós sérelmei körül forog, s így válik feloldozhatatlan társtettesévé Hedvig öngyilkosságának. A nézőnek egyértelműen viszolyognia kell tőlük – ez viszont nem elég ahhoz, hogy egy egész előadáson keresztül érdeklődést is érezzen irántuk.

Ebben a szerkezetben a színészeknek sem marad más lehetőségük, mint hogy a nézői figyelem fenntartása érdekében minden egyes megszólalásukat erős izgalmi állapotban kövessék el. Csakhogy ez épp az ellenkező hatást éri el: a felfokozottság hamar megszokottá, ily módon érdektelenné válik. Ritka az a színészi kvalitás, amely elbírja a folyamatos monologizálás terhét, s ilyennel ebben az előadásban sem találkozunk.

A tragikus dramaturgia helyét pedig a pillanatnyi hatás elsőszámú fegyvere foglalja el: a geg. Kisebb-nagyobb poénok tarkítják az előadást, amelyek azonban az egészet semmilyen módon nem építik. Öncélúak maradnak, csakúgy, mint azok a helyzetek, amikor a játszók a nézőket egzecíroztatják, vagy amikor civilben szólítják meg egymást.

Utóbbiak közül kerülnek ki ugyanakkor az előadás valódi, a legjobb alternatív hagyományokat idéző színházi pillanatai is. Hjalmar a szereplők fényképeit osztja szét, s a végén civil kétségbeeséssel kérdezi, nem adott-e valakinek véletlenül kettőt, hiszen a Hedvigről készített eltűnt. Aztán amikor lassan világossá válik, hogy ez ugyanúgy „elfelejtődött”, mint a születésnapra ígért sütemény megszerzése, kínjában a visszaszedett fotókból kitépi a szemeket, s az ezekből összeragasztott montázzsal próbálja pótolni az üvöltő hiányt.

Vagy az is szép, amikor Pereszlényi Erika (Gina) azt kéri Kövesdi Lászlótól (Hjalmar), hogy próbálják ki, milyen különbség van egy ölben tartott test súlyában, ha tartja magát az ember, meg ha nem – és amikor elengedi magát, hirtelen egy hullát látunk, akit Hjalmar kétségbeesetten szólongat, s már majdnem összeroskad vele, amikor a színésznő végre megkönyörül rajta, és „feltámad”.

De emlékezetes pillanatból van kevés, traktából meg sok. Merthogy kapunk enni is, inni is, egy szavunk sem lehet. Csak hát enni meg inni lehet étteremben is, otthon is. Színházat látni kevésbé.

vissza a tartalomjegyzékhez