Bár a chilei Ariel Dorfman drámája elején azt írja, ez a darab játszódhat bárhol, bármikor, bármilyen diktatúra után, 2005-ben Magyarországon nehéz elvonatkoztatnunk a belpolitikai helyzettől.
Inkább az emberi kapcsolatokra helyeztük a hangsúlyt. Politikai utalásokba nem megyünk bele, de aki nézi majd a darabot, annak nyilván akaratlanul is eszébe jut a mai helyzet. A rendező, Sólyom András egyébként maga készítette a szövegkönyvét az előadásnak, és jócskán meghúzta, feszesre igazította az eredeti darabot. Így az előadás alig több egy óránál. Ez sokat segített nekünk is.
Az előadásban semmi nem utal arra, hogy hol és mikor vagyunk?
Csak azt lehet sejteni a díszletből, a hangulatból, hogy ez egy mediterrán környezet és manapság játszódik a történet.
A történet sajátossága, hogy végig és dominánsan a nő irányít a két férfival – a férjével és a felismerni vélt egykori megkínzójával – szemben. Keményebb a női bosszú, mint a férfiaké?
A nőket elsősorban az érzelmeik irányítják, ezért egy nő bosszúja – mivel tele van szenvedéllyel, fájdalommal – nem tud olyan racionális lenni. Így Paula az egész darab folyamán csapong, ahogy az érzelmi hullámok a hatalmukba kerítik. Ez teljesen más, mint egy férfinál, ott nagyobb szerep jut a racionalitásnak.
Ami sajátos, hogy ehhez a férjét is partnerül hívja, aki kénytelen-kelletlen megy bele a felesége különös játékába. Az ő hozzáállása is folyamatosan változik, aszerint, hogy éppen a feleségének vagy a megvádolt orvosnak hisz-e.
Ez természetes, mivel szeretik egymást, ráadásul a közösen átélt borzalmak is összetartják őket, igaz, a nő a börtönben, a férfi odakint vészelte át a diktatúrát. A feleség – némi Lady Macbeth-es indíttatásból – manipulálja is a férjét, hogy vegyen részt ő is a vallatásban. Zsarolja, hogy ha szereti, akkor melléáll. De a férj nem tud dönteni, nem hisz igazán egyik szereplőnek sem.
A Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójának piciny tere miatt a néző is kicsit csapdában érzi magát.
Ez nem volt szándékos, de érdekes ötlet. Ettől függetlenül remélem, hogy az előadás rövidsége ellenére a néző velünk tud majd jönni, és magával sodorják az események.
Megkönnyebbülten állhatunk fel?
Nem, a nézőre van bízva, kinek hisz a végén. Nyitva hagyjuk ezt a kérdést.
Nem véletlen, hogy ebből a darabból film is készült, Roman Polanski rendezésében, Sigourney Weaver és Ben Kingsley főszereplésével. Ráadásul Sólyom András eddigi munkái között több a film, mint a színházi előadás. Megérződik ez az előadáson?
Igen, mindenképpen. Sólyom András akaratlanul filmes szemmel lát, filmes aggyal gondolkodik, és az volt a furcsa, hogy már a próbák legelején rögzített számunkra apróságnak tűnő beállításokat, fényeket, ami azt mutatta, ő már látja, melyik jelenet hogyan fog kinézni. Szinte még a szöveget sem tudtuk, de már mindenki tudta, milyenek lesznek a fények.
Nemrég egy kritikában azt olvastam, hogy végre kapott egy naiva szerepet, mert addig mindig csak nehéz sorsú vagy gonosz nőket alakított.
Sose voltam naivaalkat, így nem is kaptam ilyen szerepeket. A bonyolult, összetettebb karaktereket jobban szeretem, nagyobb kihívást jelentenek. Ez a mostani is ilyen, ráadásul egy harmincnyolc éves nőt kell eljátszanom a magam huszonnyolc évével.
Évek óta a Budapesti Kamaraszínház tagja, sikert sikerre halmoz színházában, már Jászai Mari-díjjal is büszkélkedhet. Nyilván sokfelé hívják… Hűséges típus, marad sikerei helyszínén?
Nem tudom előre kiszámítani, hogy lesz, de azt tudom, hogy az embernek mindig jót tesz, ha vált. Egyelőre azonban szinte minden este színpadon vagyok, ebbe még a vendégszereplés se nagyon fér bele. Szeretném majd magam máshol is kipróbálni, de konkrét terveim nincsenek. Szeretek társulathoz tartozni, nem szívesen lennék szabadúszó. Az az elvem, hogy egy színész akkor váltson, ha tudja, hogy hova megy, és ott mit akar. |
