Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely
Szegedi Nemzeti Színház

Király Levente, Székhelyi József (fotó: Ilovszky Béla)

Nézőnek lenni persze könnyű. Az ember nyugodt mosolygással bevallja, hogy őt az egész Éjjeli menedékhely nem nagyon foglalkoztatja, nem érzi a kapcsolódási pontokat az orosz nyomorultak és a saját élete között, főleg akkor nem, amikor bent ül a színházban. Gorkij kötelező olvasmány, talán már az sem, foglalkozzon vele az, akinek muszáj.

Foglalkozzon vele Horváth Péter, neki muszáj, ha egyszer megrendezte a darabot Szegeden. Csakhogy elég erős a gyanú, hogy sokkal több neki sem jutott az eszébe annál, mint hogy nyomor, kilátástalanság, reménytelenség. Szép feladat, de kissé nehéz belőle maradandó két felvonást fabrikálni. Azért el lehet kezdeni, be lehet indítani az ötletautomatát. Romos templom a díszlet, szentképek a falon, a hangszórókból pravoszláv dallamok szólnak, aztán sajnos nagyon konkrét lesz minden, megzendül Boris Christoff hangja, jaj, de rossz ötlet, már nem a társadalom legalját nézzük, hanem egy bizonyos lemezt hallgatunk. Aztán megint valami jó: mindenki egyszerre beszél, ahogyan ez egy hajléktalanszálláson valószínűleg szokás, és csak lassan bontakoznak ki a vezérszólamok, a párbeszédek, maga a darab. A színészi teljesítmények meglehetősen egyenletesek, elég jó színvonalon nyomorognak a szegediek, de ettől össze is folynak a szereplők, főleg a hölgyek között nehéz különbséget tenni, mindegyik olyan meggyőzően szürke és boldogtalan, hogy öröm nézni. Illetve nem öröm nézni.

Van azért kivétel. Például az XXL méretű, vörös hajú Vasziliszát játszó Szilágyi Annamária: ha megszólal, figyelni kell rá. Székhelyi József (Szatyin) teljesítménye sem rossz. Színészkedik, nagyon produkálja magát, egész jelenlétében van valami „most megmutatom, hogyan is kell ezt csinálni”, de ez a pojácaság időnként érdekesebb, mint a többiek komor helyzetgyakorlatai. A másik kivétel a Lukát játszó Király Levente, aki bizonyos értelemben Székhelyi ellentéte. Semmit sem csinál, csak ül, arrébb lép, elmondja a szövegét. De ott van egész súlyával minden szóban és mondatban. Nagy színész, aki nem a nagy színészt játssza, hanem a szerepet. Ha ők nincsenek, az egész előadás satnya, butító unalom. Mert a rendezői ötletek nem visznek messzire, Viszockij vagy Dinnyés Jóska nem ment meg semmit, nem hozza közelebb Gorkij világát, és amikor egy kislány hegedülget, vagy fehér ruhás angyal sétál át a színen vállára eszkábált szárnyakkal, az már ízléstelenségből is sok. Mintha nem lenne megoldása jelenleg a darabnak. Ami naturális benne, az erőtlen ahhoz képest, ami az utcán zajlik. Ami emelné, az giccs, közhely, szépelgés. Ami a helyére tenné, az belőlünk, nézőkből hiányzik: együttérzés, szeretet. És ösztönszerűleg a másikra mutatunk: nem a mi lelkünk üres, a színház rossz. Halvány remény: talán igazunk van.

vissza a tartalomjegyzékhez