Molnár Ferenc: Játék a kastélyban
József Attila Színház

Bodrogi Gyula, Sztankay István (fotó: Ilovszky Béla)

Van abban valami megnyugtató, ha egy molnárferenc közel száz év távolából is működni tud. Ha a ziccereket nagy biztonsággal használják ki az erre hivatott színészek. Ha kifelé menet az egyszeri néző egyszerűen annyit mond a másiknak: na, ez jó volt.

Mindehhez nem kell más, mint hogy a darab tartópillérei az aktuális színpadra állításban is a helyükre kerüljenek. Ezúttal sincs ezzel gond: Bodrogi Gyula (Turai) lendülete kitart három felvonáson át, s némajátékait is győzi ötlettel; Sztankay István (Gál) a szerzőtárs hátrébb tolt szerepéből nagy szakmai rutinnal dobja előre fanyar bonmot-it; Újréti László (Lakáj) eleganciája mögül finoman hagyja „előbújni az embert”; Mihályi Győző (Almády) lubickol a darabbéli próbajelenetben (s ezzel feledteti a második rész halványabb megoldásait); Sztarenki Pál (Titkár) megbízhatóan zárja rövidre azt a néhány pillanatot, amelyet a harmadik felvonás engedélyez neki.

A fiatal szerelmesek kiosztása azonban komoly tévedésnek tűnik. Varga Klári (Annie) és Száraz Dénes (Ádám) egyformán idegenül mozognak a mindenféle idézőjel nélküli elegancia világában; Vágó Nelly tervezte – máskülönben attraktív – ruháik ugyanúgy „félrecsúsznak”, mint legelemibb gesztusaik. Ők és a díszlet (Horgas Péter frappánsnak szánt, felvonásonként más színnel átvilágított papírfalai) talán egy másik, egy modernizált Játék a kastélyban építőkövei lehettek volna, itteni szereplésük azonban inkább balul kiütött véletlennek hat.

Mert az látnivaló, hogy Léner Péter rendezőként semmi módon nem kívánta elhagyni azt a bizonyos járt utat. Így azzal sem kezdett semmit, hogy a Bodrogi–Sztankay páros alapvetően kisemberi attitűdje nem mindig illeszkedik tökéletesen szerepeik hagyományosan nagyvilági felfogásához. Pedig a színészi alkatok tudatos működtetéséből számos izgalmas játék, s egy sajátosabb és – kimondani is szörnyű – eredeti(!) Játéka kastélyban születhetett volna.

Ehelyett simán gördül végig az este. Két szünettel, hogy a büfé üzemeltetője számára mindenesetre ez legyen az évad előadása. Egyáltalán, minden olyan békebeli: az elején Turai/Bodroginak a nézőtérről visszaköszönő úrtól a végén a ruhatárban veszekedő házaspárig. Még azt sem veszi zokon senki, hogy a nyitóképben a hátsó ablakba vetített hullámzó tenger néhány perc után nyomtalanul eltűnik. Talán az apály?

vissza a tartalomjegyzékhez