Edward Albee: Nem félünk a farkastól
Egri Gárdonyi Géza Színház, Stúdió

Saárossy Kinga, Kelemen Csaba, Nagy Adrienn, Nagy András

Ülős-beszélgetős darabot műsorra tűzni a száguldó vizualitás korában – önmagában véve bátor vállalkozás. A látvány versenyét nem is sikerült megnyerniük az alkotóknak: Bényei Miklós lakásbelsője sem nem otthonos, sem nem stílusos, sem nem funkcionális; Horváth Kata ruhái pedig nem hagyják el a biztonságos klisék területét. Nincs mese: a siker azon múlik, hogy tudnak-e két és fél órán keresztül érdekesek maradni azok, akik beszélnek, illetve az, amiről. Színészt és szerzőt próbáló feladat.

Utóbbi a maga részéről megtett minden tőle telhetőt: a krimidramaturgia jól bevált receptje szerint adagolja a sötét titkok sejtetését, majd felfedését. Más kérdés, hogy Albee negyven év előtti, az amerikai álomból ébresztgető bátorsága a kibeszélő show-k világában némileg sápadtnak tűnik. Ezt az érzetet erősíti Elbert János jellegzetesen a vasfüggöny mögül szóló fordítása is. Eredeti mű és magyar szöveg a félmúltnak éppen abban az átmeneti állapotában van, amikor már nem modern, de még nem klasszikus – csak anakronisztikus.

Az egri szereposztás családi fotója hibátlan, bár a karakterekben rejlő lehetőségek kibontásához alighanem erősebb színészvezetésre lett volna szükség. Saárossy Kinga (Martha) önmaga elől az alkoholba menekülő felesége és Kelemen Csaba (George) a felesége elől önmagába forduló bölcsésztanára alkalmas lehetne arra, hogy a „játékok” irányítóiként ritmust adjanak az estének. Előadásvégi, érzékenyen megkomponált kettőseik formátumos alakítás lehetőségét villantják fel, ami az addigiak tónustalanságán hiúsul meg. Saárossy Marthája egy árnyalatnyival drámaibb, Kelemen George-a egy csipetnyivel rezignáltabb annál, hogysem közös sorsukért komolyan aggódhassunk. A köztük zajló emberi játszmák aprólékosabb feltárása olyan előadást eredményezhetett volna, amely nemcsak a végső megfejtés szakaszában képes feszültségben tartani nézőjét.

Nem született határozott döntés a két házaspár egymáshoz való viszonyát illetően – így a fiataloknak meglehetősen magukra hagyatva kell szerepükkel megbirkózniuk. Nagy Andrásnak (Nick) a produkció első felében nem sikerül megoldania a kiegészítő jelenlét feladatát; a jólfésültség űrjét felesleges túlmozgásokkal próbálja kitölteni. Attól kezdve viszont, hogy indulatai lehetnek, s már van mibe kapaszkodnia, meggyőző tud lenni. Mintha épp fordítva járna alakításával Nagy Adrienn (Honey): hosszú, szöveg nélküli jeleneteiben szépen dolgozik, s a talaj akkor csúszik ki a lába alól, amikor a középpontba kellene kerülnie.

A választott darab rétegei és a rendelkezésre álló színészi készségek között közvetíteni a rendező feladata. Blaskó Balázs sajnos csak az utolsó húsz percről gondolkodott a kívánatos alapossággal; az odáig vezető út érzékelhetően kevésbé foglalkoztatta. Az előadás első része érzelmileg és tempóban egyaránt középen tartva zajlik, az elfojtások és kisülések dinamikája helyett érdektelen mondatok puffannak egymásra. Nem megfeszített izmokkal figyelő, egymás torkának ugrani bármelyik pillanatban kész farkasokat, csak kissé rosszkedvű és megfáradt bárányokat láthatunk. Előbbiektől a reménytelire hangolt befejezés is jóval nagyobb erővel hatott volna.

vissza a tartalomjegyzékhez